Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye, Kollár Lajos a "Magyarok a világ nyolcezresein" expedíciósorozat vezetője valamint több mint ötven hegymászó és tisztelő jelenlétében 2013. július 6-án emléktáblát avattak Erőss Zsoltra emlékezve a Bákás-szorosban lévő Oltár-kő tetején.
Wass Albert Üzenet haza című versének elszavalása után Domokos Jenő evangélikus lelkész tartott igehirdetést és emlékezett meg Erőss Zsoltról és Kiss Péterről.
A megemlékezés szövege a képek alatt elolvasható.
Igehirdetés Erőss Zsolt az Oltárkőn elhelyezett emléktáblájának leleplezése alkalmából
2Tim 4, 7-8
A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr az igaz bíró ama napon. De nem csak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. Ámen.
Kedves barátaim. Az élet életveszélyes, mégpedig annyira, hogy a földi életbe mindenki belehal.
Ezen sajnos nem tudunk változtatni. Azon viszont igen, hogy hogyan halunk bele ebbe az életveszélyes dologba, az életbe.
Idén január első hetében, egy istentisztelet sorozatot állítottam össze hegymászótanfolyam témával és a következő pontokat jegyeztem fel magamnak vázlatként az utolsó alkalomra:
Téma: hegymászó balesetek
Ige: Mózes a Sínai hegynél, a 10 parancsolat, a két kőtábla története, Mózesnek is fel kellett mászni a hegyre.
Elmondandó gondolatok: Erőss Zsolt története, hétköznapi életben történő balesetek tragédiák, esetleg lavinák.
Nagyjából fél évvel ezelőtt, amikor arra a vasárnapra tűztem ki ezt a témát, hegymászóbalesetek, amely Zsolt halálát követte, nem gondoltam volna, hogy ez a téma ennyire aktuális lesz. Akkor arra gondoltam, hogy majd mesélek Zsolt balesetéről, amikor elvesztette az egyik lábát és arról, hogy hogyan állt ismét talpra és ment vissza a hegyekbe. És arra gondoltam, hogy ez nagyon jó hasonlat lesz majd arra, hogy a saját hétköznapi életünkben is történnek balesetek, tragédiák, de a hegymászó, vagyis az Istenbe hívő ember kap elegendő erőt ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére. És szép zárása lesz ez a sorozatnak, megtanultunk hegyet mászni, megtanultunk hívő emberré válni, Isten pedig megsegít ezen az életúton.
Ez így is van, azonban Erőss Zsolt ma halott. Erőss Zsolt és Kiss Péter elérték a Kancsendzönga 8586 m magas csúcsát több mint 24 órás mászás után. Lefele jövet viszont Zsolt nagyon kimerült és sem ő, sem Kiss Péter nem érték el a legfelső négyes tábort. Eltűntnek nyilvánították őket, ez abban a magasságban azt jelenti, hogy meghaltak.
A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr az igaz bíró ama napon. De nem csak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.
Az élet olyan életveszélyes, hogy abba mindannyian belehalunk. Ki ágyban, párnák közt, ki betegségben, rákban, szívinfarktusban, ki autóbalesetben, ki természeti katasztrófában, ki végső elgyengülésben, ki nagy magasságban megfagyva vagy szakadékba zuhanva.
Az élet életveszélyes, mindenki belehal a földi életbe, de nem mindegy, hogy ezt a nemes harcot, ezt a futást, az életet hogyan éljük…
Ami megmarad, azok az emlékek.
És mivel, amikor eltávozik közülünk valaki, akkor saját magunkat siratjuk és a közös emlékeinket, hadd meséljek el én is egyet-kettőt, amikor most saját magamat és Zsolttal közös emlékeimet siratom.
Siratok egy füttyszót.
A Retyezát hegységben voltunk téli táborban a Gentiana menedékházban. Utolsó előtti nap ketten átmentünk a gerinc túloldalára a Bucura tó melletti menedékhelyre, hogy ott éjszakázzunk. Zsolt és a többi táborlakó a menedékházban maradt.
Éjszaka nagyon elromlott az idő, nagy vihar kerekedett és felhő lepte be az egész környéket. Reggel is tartott ez az idő, de útnak kellett indulnunk, mert aznap vége volt a tábornak és mindenki indult haza. A nagy ködben és viharban eltévedtünk. Visszamenni a menhelyhez már nem lehetett, a szél befújta a nyomainkat és nem találtuk volna meg olyan látási viszonyok között a kunyhót. Csak előre lehetett menni, az eddigi irányt tartva…de merre. Ekkor szólalt meg az a bizonyos fütty. Zsoltnak a füttye. Elénk jött, várt a gerinc alatt, tudta nem lesz könnyű ebben az időben átkelni a gerincen. És ha a nagy fehér ködben az ember nem is lát, de a fütty hallatszik és irányt mutat. (A következő hónapban összeszedtem összegyűjtött pénzem és vettem egy GPS-t.)
Siratok egy beszélgetést Zsolt betegágyán.
Vagyis nem volt beteg, csak akkoriban amputálták a lábát. Végignéztem ahogyan a riporterek sorakoznak szobája ajtajánál és értetlenkedve kérdezik, hogy miért döntött úgy, hogy vágják le a lábát. Zsolt hiába magyarázta, hogy így fog tudni majd ismét teljes életet élni, így fog tudni visszatérni a hegyekbe, máskép csak bicebóca, sánta maradna és egyébként is az élet értelmét nem a testi alkatrészeink határozzák meg, hanem a belső értékek. De a riporterek leragadtak a fizikai, a testi értékeknél.
Siratok egy mászást, itt ezen a helyen a Békási szorosban, az Oltárkő megmászását.
Miután megmásztuk a szikla utat (Keleti gerinc) és a fal aljától az autóhoz gyalogoltunk kissé viccesen jegyezte meg Zsolt miközben egy patakon kellett átkeljünk. Na látod, ezzel a műlábammal ezt nem tudom megtenni, hogy kövekről kövekre ugráljak és úgy keljek át a vízen…de legalább nem szorít többé a mászócipő.
Emlékek, ezek maradnak meg nekünk azokról, akik eltávoztak. És az fáj, hogy az emlékünknek már nincs meg a földi párja.
De vajon ha majd mi is belehalunk a földi életbe, ha befejezzük futásunkat, milyen momentumok, milyen emlékek maradnak meg a hátramaradottakban? Vagy talán még fontosabb, milyen emlékek jutnak eszébe majd az Istennek, amikor meg kell majd állanunk az ő színe előtt.
Eszébe tud-e majd jutni az Istennek, hogy a hitet megtartottam.
A hegymászó életben ki vagy téve különböző veszélyeknek. Van esély arra, hogy balesetet szenvedj. Ott van például Zsolték esetében a nagy magasságban lévő oxigénhiányos levegő, amely egy helyben ülve is folyamatosan emészti fel a mászó szervezetét. Ott van télen a lavinaveszély, vagy a kőomlás veszélye, ott van a hirtelen időjárás változás veszélye, ott van egy óvatlan lépés és az egyensúly elvesztésének veszélye. Ezek mind a hegyek reális, meglévő veszélyei, amelyeket el lehet kerülni, ha nem megyünk oda.
De vajon így elkerüljük a veszélyt?
Véleményem az, hogy a hétköznapi életnek is megvannak a hasonló rizikófaktorral rendelkező veszélyei, csak ezeket megszoktuk és könnyebben elfogadjuk.
Aki már be mer ülni egy autóba, legalább olyan veszélyben van, mint hegyi környezetben. De ott van annak a veszélye is, hogy sétálsz a járdán és elcsap egy autó. Vagy lehet inkább nem is mész ki a házból bezárkózol és jól elhízva lassan adja fel a szíved a szolgálatot nem az oxigénhiányos környezet miatt, hanem a „táplálékdús” környezet miatt.
Én úgy gondolom, hogy a keresztyén élet, a hitben való élet is ugyanilyen veszélyes. Pontosan ezért merek párhuzamot húzni közte és a hegymászó élet között.
Ott van az óriási veszélye annak, hogy bűnt követsz el. És ez folyamatosan kísért. A bűnnek pedig hasonlóak a következményei, mint a hegymászó baleseteknek…végső soron a halál. De már nem a földi halál, hanem a kárhozat.
Az élet veszélyes, ezek a veszélyek folyton ott leselkednek ránk, de nem mindegy, hogy hogyan élünk ezen veszélyek közepette. És nem mindegy, hogy mire emlékeznek majd, ha eljön a végső veszély pillanata.
Ha arra emlékszik Isten, hogy a nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, akkor életünket megmentettük az örök életre, ahol már nincsenek földi veszélyek. Ámen.
2013. július 6.
Domokos Jenő
evangélikus lelkész
Zajzon
Utolsó kommentek