Jaro hívott Trencsénbe hegyifilmfesztiválra. Az ottani beszélgetésünkben a közös 2005-ös K2 expedíciónk kapcsán felmerült a kérdése az újrapróbálkozásnak.

Mondtam, hogy előtte nem ártana megvillanni nyolcezer méter fölött, meg hogy nekünk most így terv a Kancsendzönga. Így lett Jaro újra a csapatunk tagja, mint 2005-ben.

Akkor a főtámogatónk kérése volt, hogy a környező országokból is legyenek mászók a csapatunkba. Csak a szlovák próbálkozásunk volt szerencsés. Jaro belecsöppent egy olyan expedícióba, ahol a legnehezebben elérhető csúcs a cél és senki sem beszél szlovákul.

Napokkal az indulásunk előtt kezdett el tanulni angolul, mivel a csapatunk tagja lett egy román mászó is. Horvát mászóra is szükség lett volna, de már nem tudtunk együttműködést létrehozni.

Jaroval lehettek vicces kommunikációs nehézségeink, de alapjában véve jól megértettük egymást, ott volt a helye a hegyen, a feladatban, a csapatban.

Eleinte ez kétséges volt. Első felmenetelünk idején, nagyon kimérten mozgott. Csak semmi kapkodás, egyáltalán nem zavarta, ha elhúznak mellette. Lemaradva a maga tempójában haladt és biztonságosan, jó állapotba érkezett meg a magashegyi táborba, ahol az előrerohantak igyekeztek kipihenni a megterhelést.

Később egyre jobban felzárkózott a dinamikusabban haladó csapathoz és lehetett rá számítani a csúcsmászásban.

Viharban kellett nekivágnunk mert csak két nap jobb időt jeleztek előre az időjárás jelentések. A kettes tábort nem is értük el, az erős szél felemésztette energiánkat és beláttuk, hogy a feletünk álló nehéz szakasz túl sokat venne ki belőlünk. Együtt állítottunk fel egy sátrat, ahová a harmadik társunk be is fészkelte magát. Jaroval meg nekiláttunk az én sátram felállításához. Erősen cibált a szél, átfagyva küzdöttünk a csapkodó sátorponyvával. A rudazattal kell mihamarabb kifeszíteni. Összerakva áttoltam Jarónak, de túl nagy lendülettel és a kezei között tovacsúszott a mélységbe. Kétségbeesetten kutatom, hátha elakadt valahol és elérhető, érte lehet mászni. Jaro meg húz vissza, hogy ennek annyi, maradjak csak nyugton. Tépelődök a kialakult helyzeten, Jaro meg vállat von: le kell menni, az egyes táborból még hozhatok fel sátrat. Nem – az túl nagy erőfeszítés sem idő sem energia nincs elég rá. Talán mégis jobb lenne nekiveselkedni és elérni a kettes tábort, ahol ilyen viharban nem állíthatnám fel a sátrunkat de beférhetnék a lengyelekhez.

Jaro nem várja ki a tépelődésem végét, eltűnik a másik sátorban. Túl nehéz és bizonytalan a felfelé haladás is. Maradok és próbálom egy rúd hiánnyal felállítani a sátrat. Lehetetlen.

Jaroék sátrába nyomulok, kiolvadok, inni is kapok, majd megosztom az elhatározásom: segítsenek a hiányos sátor rögzítésében, kihúzom ott az éjszakát. Így folytathattam a következő napokban a K2 megmászásának próbálkozását.

Az első szépidős napon a csúcstámadó tábor elérése a célunk. Hihetetlen, hogy sehol sincs a tegnapi viharos felhőzet, mindenhol szikrázó verőfény. Nagyon mélyről jöttünk nagy szakaszt és már a horizonthoz közelit a nap. A következő napra még sokat kell tartalékolni és már elég fáradtak vagyunk. Jaro komótos tempója kezd túl gyors lenni számunkra. Amint eltűnik a nap, belénk mar a hideg. Még van néhány óra sötétedésig, de túl elérhetetlené válik a tervezett utolsó tábor helyszíne. Az ujjaim és lábujjaim fájdalmas markolászásban vannak, hogy kikerüljem az elfagyásukat. Érzem, hogy kezelhetettlen szintre jut az elfagyásom. Kati helyzete ugyan ez. Jaro nem érti: - menni kell még odébb a hely, ahol majd sátrazunk. Nem! - küzdök vele. - Most azonnal meg kell állnunk, mert összefagyunk. Itt a jégtornyok között a nagy hóban gyorsan kialakítunk egy sátornyi helyet. Kicsit szűk hármunknak, de amint bent vagyunk, mintha fűtött helységbe léptünk volna: az elfagyással való küzdésünk kezelhető lett. Visszamasszírozzuk az életbe végtagjainkat és élvezzük a lenyugvó nap által festett tájat.

A K2-re 2005-ben senkinek sem sikerült feljutnia. A csúcsmászásban a társaim az elfagyás veszélye miatt fordultak vissza, én továbbhaladva csatlakoztam a kazahokhoz. Jó esélyek villantak meg és túl voltunk a technikai nehézségeken, de a legfelső régiók mélyhava kifogott rajtunk és feladásra kényszeritett 8300m körül. Az újra ránktörő vihar emlékezetesen keménnyé tette levonulásunkat.