Nem vagyok csúcsformában, de még a lehetőség is odébb van. Május közepére kell időzítenem a legjobb állapotomat, amikor a legkedvezőbb körülmények várhatók nagy magasságokban is.

Egy expedíció ép elég jelentős esemény az életünkben, amint közeledik az indulás időpontja olyan érzés erősödik bennünk, hogy csak most, előtte ne történjen valami kisebb baleset, húzódás, zúzódás, rándulás. 2013 február elején a Kilimandzsáróról lefele poroszkálva történt velem olyan, ami eddig még nem és ami kapcsán az első félelmem a tavaszi expedíció lehetőségének elvesztése volt.

Szupermen repülő testhelyzetébe kerültem,  az egyik kéz előre kinyújtva ezt követi a hosszan kinyúlt test, lefeszített lábfejekkel. Csakhogy a cél nálam nem volt túl távoli mégis a reflexeim nagy becsapódásra számítottak. Kezem csuklóból derékszögben hajlított volt a tompításra felkészülve.

Soha nem estem ilyen szerencsétlenül.

Éreztem, hogy nem tudom korrigálni szanaszét csúszó lábaimat a meredek, salakos, törmelékes terepen és hogy már az esés védésére kell figyelnem. Éppen levettem a ruházatomból, elpakoltam a fényképezőgépet és neki indultam.

A lendület fejel előre vitt súlyos zuhanással. Hatalmas ütést éreztem a bal tenyeremen és a hónom alatt. Zsibbasztó fájások jöttek, nehezen dobtam le a hátizsákom, a sérülés lehetősége és mértéke a tavaszi expedíciót fenyegeti.  Valami történt a baloldalamon, de nem találok semmi különöset, a vállam viszont furcsán áll. Eltört a kulcscsontom! Sohasem volt ilyenem. Egy hozzám érkező társammal próbáljuk kitapogatni a helyzetet. Mégsem a kulcscsont, az ép. A váll ízületemnél van a gond, kiugrott a felkarcsont a helyéről és a hónaljamba feszül.

Ez elég komoly sérülés, láttam már ilyent, de nekem sohasem volt. Egy – két régebbi szerencsésen túlélt csúszás – zuhanásom után (Nanga Parbat '99, -Tátra 2010) volt olyan érzésem, hogy az összes ízületemet megzúztam és akár ki meg vissza is ugorhatott a vállam, de nem volt teendőm vele, jól gyógyult.

Egyszer kiugrott egy újízületem és ott a sziklán helyre raktuk, nehéz volt, de jobb rögtön az adrenalin buzgásban megtenni, amit lehet.

Tegyük helyre a vállamat!

A társam húzza, de mind a ketten bizonytalanok vagyunk. Jön a következő emberünk, tanáccsal – nem elég. Majd jön valaki, aki határozottabb. Az oldalra fekszem, ő szemben velem, lábát a hónaljamba nyomja és húzza a karomat. Vadul fáj de elviselhető, inkább attól félek, hogy többet ártunk. Szakadhat, sérülhet ín, ideg. Abbahagyjuk, rögzíteni kell és lemenni.

Erről a vulkáni kúpról nem lehet esés nélkül lejönni, mindenki többször elcsúszik. De jó lett volna óvatosabbnak lenni, most fokozottan figyelnem kell, minden hirtelen mozdulat extra fájdalmakkal jár. Lassan, óvatosan elkezdem ereszkedésem egy mellém szegődött helyi vezető segítségével, aki a hátizsákomat is átvette.

A fájás tompa, csak néha éles, amikor megcsúszok.

Nagyon hosszú fáradságos lemenet. A legjobb itt jó erőben leszaladni.

Elérve a Barafu tábort több orvossal is tudok beszélni. Fájdalomcsillapítót adnak, tanácsot a rögzítésre, meg hogy menjek le vele mihamarább kórházba.

Délután az egész csapattal lejjebb vonulunk egy tábornyit. Nem érzem vészesnek a fájdalmakat de vettem be fájdalom csillapítót. A sátorba nehéz lenne bemásznom és tűrhető helyzetet találnom. Az alvás egy külön kín, nincs az a helyzet, amely megfelelne. Kapok egy kis szobát ággyal, így jobb a helyzetem és aludni is tudok. Éjjel újabb fájdalomcsillapítót veszek be és alszom hajnalig, bár az alvás összemosódik a helyezkedéssel, ébrenléttel.

Reggel hosszú lemenet, amelynek az utolsó részén a nemzeti park mentő autója vár és visz el a kapuhoz. Kicsit szervezkedünk, majd a legközelebbi korházba vitetjük magunkat. Csapatunkból ketten kísérnek el, meg egy helyi vezető.

Ketten szorulunk valamilyen ellátásra, mivel egy társunk állapota súlyosan leromlott, magashegyi betegségben, amely az oxigénhiányos megterheléstől a szervezetünk keringésének a romlását jelenti