Himalája Expedíció

Kedves Olvasóink!

Címkék: Nem tartozik hozzá címke

Jelen blogot lezártuk. A "Magyarok a világ nyolcezresein" expedíciósorozat további híreit, a magyar és nemzetközi hegymászás történéseit a 4bakancs.com hegymászó portálon követhetik nyomon.

Reblog!   |   Tovább >>>
Komment 0 | Reblog! 0 |

Erőss Zsoltról nevezték el a csíkszeredai sportcsarnokot

Címkék: Erőss Zsolt

A Himalájában eltűnt hegymászóról, Csíkszereda szülöttéről Erőss Zsolt Arénának nevezték el a székelyföldi város sportcsarnokát - közölte pénteki számában a Hargita Népe című napilap.

A csütörtök esti névadó ünnepségen jelen volt a Kancsendzönga csúcsról való ereszkedés közben májusban elhunyt hegymászó édesanyja, felesége és két gyermeke, Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein nevű expedíciósorozat vezetője, valamint Bogya Zoltán, a Magashegyi Menedékház Egyesület vezetője, aki csapatával Kolozsvárról Csíkszeredáig futva tette meg az utat az elhunyt hegymászó emlékére.

Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 11. kongresszusán, májusban fogalmazta meg javaslatát, hogy a sportcsarnokot Erőss Zsoltról nevezzék el.

"Az ő példájából kiindulva tudjuk mi is valóra váltani az álmainkat. Csíkszereda emléket állít az első székely-magyarnak, aki a legmagasabbra jutott" - mondta a polgármester.

A névadó ünnepséget az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hagyományos vándortáborának keretében rendezték meg. A Csíkszerda melletti Csíkszépvízen ezen a héten zajlik a 22. EKE Vándortábor, a Kárpát-medence legnagyobb természetjáró tábora, ahol a több száz résztvevő előtt Erőss Zsoltnak is előadást kellett volna tartania.

"Erőss igazi székely volt: konok, kitartó, bátor, de ugyanakkor szerény. Tudta, hogy az emberi lét túl kell mutasson a létfenntartáson, de ő nem a hírnévért mászott. Innen üzenjük a Himalájának, hogy magyarjaink, székelyeink még nála is magasabbak" - mondta a megemlékezésen Dezső László, az EKE elnöke.

Kollár Lajos felidézte: a Kancsendzöngán szóba került a közintézmények elnevezése is, ekkor mondta Kiss Péter, aki Erőss Zsolttal együtt odaveszett az expedíción, hogy "akkor
lesz jó világ, amikor közintézményeket hegymászókról is el fognak nevezni".

A csíkszerdai Erőss Zsolt Aréna névadó ünnepségén a jelenlévők együtt nézték meg Tőzsér Ádám, a Hópárduc talpra áll című, Erőss Zsoltról szóló dokumentumfilmjét - írta a Hargita Népe.

Máté István fotói

Reblog!   |   Tovább >>>
Komment 0 | Reblog! 0 |

Interjú Jaroslav Dutkával

Címkék: Jaroslav Dutka, Kancsendzönga

Az alábbi interjú a Gombaszögi Nyári Táborban 2013. július 19-én rögzített beszélgetés alapján készült. A rendezvényen Kollár Lajos és Jaro Dutka tartott előadást a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíció-sorozatról. A szöveghűség miatt az eredetileg szlovák nyelven elhangzott válaszok fordítása során minimális stilisztikai változtatásokat eszközöltünk. Az interjút   Lőrincz Yeti Adrián, szlovákiai magyar újságíró, szakíró készítette.

 

Milyen általános állapotban voltatok a csúcstámadás megkezdésekor, és milyen hangulatú volt az expedíció?

Dutka: Előbb a kérdés második részére válaszolnék. A hangulat kiváló volt, nagyon optimisták voltunk. Az előző hetekben kiépítettük a C1, C2 és C3-as táborokat. A C3-asban egy éjszakát töltöttünk, tehát jól akklimatizálódtunk. Aztán az időjárás hosszú időre rosszra, szelesre fordult. Ezen periódus alatt nem mászhattunk, így pihenésre és a csúcstámadás elkészítésére fordítottuk az időt. Ez idő alatt is folyamatosan kondícióban tartottuk magunkat, mégpedig az alaptábor körül tett hosszú sétákkal. Egészségileg is rendben voltunk, mindössze én éreztem a csúcstámadás előtt torokfájást, és kissé köhögtem is.

 

Mi a véleményed az expedíció és a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciók szervezettségéről, eredményeiről?

Dutka: Személy szerint két expedíción vettem részt, ám a lehetőségekhez mérten természetesen figyelemmel kísértem azokat az expedíciókat is, amelyeken nem vettem részt. Véleményem szerint szervezettségüket a standard, jó színvonal jellemezte, erről tanúskodik magas fokú sikerességük is. Az eredményekről talán nem kell túl sokat beszélnünk. Különösen Magyarország szerte ismert, hogy Zsolt 9 nyolcezres csúcsot mászott meg, ami önmagáért beszél. A sportszerűség megőrzése érdekében a magyarok nem használtak oxigénpalackot, és nem vették igénybe magashegyi teherhordók, serpák segítségét sem. Úgy vélem, erre joggal büszkék.

 

Szerinted a csúcstámadás – annak ellenére, hogy szokatlanul hosszú időt vett igénybe – viszonylag rendben zajlott? Tapasztaltál-e valamilyen rendellenességet?

Dutka: A csúcstámadás nagyon kedvező időjárási feltételek mellett zajlott. Példaként főleg azt említeném meg, hogy a csúcson, tehát közel 8600 méteres magasságban a hőmérséklet alig -20 fok alatt mozgott, és a magassághoz képest gyenge szél fújt. Ilyen magasság esetében ezek a feltételek rendkívül jónak mondhatók. Ez jól látszik a csúcsfotókon, az időjárás egyszerűen szinte ideális volt. A csúcstámadás főként azért tartott sokáig (közel 24 óráig), mivel ezzel egyidőben zajlott a meredek szakaszokon a fix kötelek kihelyezése. Az együttműködésről szóló egyezség értelmében ezt a munkát a serpák végezték. Mindkét magyar hegymászó nagyon jó fizikai és mentális állapotban volt, tehát ebből a szemszögből sem kifogásolható a csúcstámadás.

 

Hogyan és milyen időközönként történt a kommunikáció a két mászó és az alaptábor között?

Dutka: Egy-két óránként, ezt nem lehet pontosan megmondani; a fiúk mindig akkor jelentkeztek be, ha kényelmes és biztonságos helyre értek. A kommunikáció és kapcsolattartás érdekében az alaptáborban a rádióállomás folyamatosan be volt kapcsolva, vételre volt állítva és nagyon gondosan volt töltve, hogy a kommunikációban ne lépjenek fel zavarok. A fiúk adóvevői ki voltak kapcsolva, csak a rádiózás idejére kapcsolták be azokat. Ez az általános gyakorlat; tudatosítani kell, hogy a táborokban a hegymászóknak energiatakarékossági okokból ki kell kapcsolniuk az adóvevőiket.

 

A csúcs elérése utáni történéseket fel tudnád idézni?

Dutka: Rádión jelentkeztek be, örömmel fogadtuk a hírt.

 

Este 8 órakor, amikor Zsolt jelezte, hogy baj van, mit tettetek?

Dutka: Azonnal megpróbáltunk kapcsolatba lépni Péterrel és más, a csúcsról lefelé tartó hegymászókkal. Mindehhez a saját adóvevőnkön kívül a koreaiakét és a Carlos Soria-ét is igénybe vettük. Ezen kívül műholdas telefonon keresztül próbáltunk kapcsolatot létesíteni, de sajnos valamennyi, a csúcsról lefelé tartó mászó energiatakarékossági okokból az adóvevőjét és a telefonkészülékét is kikapcsolta. Mindezt késő éjszakáig folytattuk.

 

A folytatás reggel fél 6-kor hogyan zajlott?

Dutka: Reggel hat óra előtt ismét Carlos Soria táborába mentünk. Próbáltunk valakit elérni a C4-es táborban, de ez több próbálkozás után sem sikerült. Carlos Martinez Garsiát, Carlos Soria csapatának orvosát sikerült elérnünk. Ő az idő tájt a C3-as táborban tartózkodott. Megígérte nekünk, hogy igyekezni fog elérni valakit a C4-es táborban, és segít megszervezni mindazokat a lépéseket, amelyek hegymászó-társaink megsegítését céloznák. A C4-es táborban mások mellett az olasz csapat orvosa, egy doktornő is ott volt. Ez idő tájt magam is beszéltem adóvevőn Zsolttal. Azt mondtam neki: a C4-esben mindenki alszik, senkivel sem lehet kapcsoltba lépni. Zsolt azt mondta: annak ellenére is jól érzi magát, hogy az éjszakát a táboron kívül töltötte, és készen áll arra, hogy lassan megkezdje az ereszkedést a C4-es felé.

 

A mentés vagy segítség érdekében mit tettetek? Megtettetek minden tőletek telhetőt? Mi a véleményed a himalájai, nyolcezres mentési lehetőségekről?

Dutka: Előbb a kérdés második részét válaszolom meg. 8000 méter fölött is mindig van lehetőség mentésre, és mindannyiunk halaszthatatlan kötelessége, hogy megkíséreljük menteni a barátainkat. A hegyekben a segítségnyújtás – és ez alól a 8000 méter fölötti magasságok sem képeznek kivételt – azon etikai értékek egyike, amelyekre a hegymászás filozófiája épül. A másik oldalon el kell mondani, hogy nagy magasságokban a mentés mindig nagyon nehéz és a lehetőségeket az adott helyzet határolja be. A Kancsendzöngán olyan helyzet állt elő, hogy a C3-as és a C4-es táborokban kizárólag a csúcsról lefelé tartó hegymászók tartózkodtak. Valamennyien igényes, hosszadalmas és kimerítő mászást tudhattak maguk mögött a C4-esből a csúcsra, majd vissza a C4-esbe. Tehát valamennyien leírhatatlanul fáradtak voltak. A C3-asban és a C4-esben nem volt olyan csapat, amely a csúcsra készült volna, s ne lett volna kifáradva. Egy ilyen csapatnak lett volna elég ereje a mentési akcióhoz. A másik körülmény, amely ez esetben a mentés lehetőségeit befolyásolta, az volt, hogy már éjjel három további hegymászó zuhant le és lelte halálát a kuloárban. Egy ilyen tragédia jelentősen befolyásolja a hegymászók pszichikáját az adott térségben. Egy ilyen tragédia után rendkívül problémás bárkit is motiválni, hogy térjen vissza a hegy felsőbb térségébe segíteni és menteni. Tudatosítani kell, hogy ilyen extrém magasságban a mentés során a mentőcsapat valamennyi tagja életveszélynek van kitéve. Még nem beszéltem a mentési akció időigényességéről. A laikusok nem tudatosítják, hogy nagy magasságban a mentés idő szempontjából is nagyon igényes. Mivel ritkább a levegő, 6500 méter fölött nem lehet helikoptert igénybe venni. Az alaptáborból nagyjából 8300 méteres magasságig az út egy kipihent, a fáradtság jeleit nem mutató csapat számára is legalább három napig tartana, de talán tovább is. Rövidre fogva: az emberi erő ezekben a magasságokban erősen behatárolt. S hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk-e a mentés érdekében? Igen!!! Mindent megtettünk, ami embertől kitelhet. A magasabban fekvő táborokban tartózkodó egyénekkel való kapcsolatteremtésre tett kísérleteken kívül nagyon magas pénzjutalom kilátásba helyezésével is próbáltuk elősegíteni barátaink mentésének megszervezését. Műholdas telefon segítségével kapcsolatba léptünk Mingma Sherpával, aki egy ügynökséget vezet, és segítségét kértük. Mingma Sherpa megígérte: mindent megtesz annak érdekében, hogy az Everest térségében, ahol akkor épp tartózkodott, serpákból álló mentőcsapatot szervezzen, akik képesek lesznek segíteni barátainkon. Helikopterrel akarta őket a C2-es táborba szállítani, hogy időt és energiát takarítsanak meg. Sajnos ez a mentési kísérlet sem sikerült.

 

Milyen állapotok uralkodtak a hegyen ez időben?

Dutka: Ezt már harmadik válaszomban leírtam; nagyon jó idő volt és az előrejelzés alapján az elkövetkező 2-3 napban s kedvező időjárással lehetett számolni.

 

Megítélésed és tapasztalásod szerint Peti segítette Zsoltot?

Dutka: Igen!!! Egyértelműen igen. Péter az ereszkedés egy bizonyos fázisában tudatosította, hogy Zsolt nem ereszkedik tovább, így visszafordult a csúcs felé. Ezt egy beszélgetés során a csúcsról aláereszkedő Mingma is megerősítette, aki találkozott Péterrel. (Nem arról a Mingmáról van szó, aki légi mentést ígért nekünk.) Péter még éjjel visszamászott a kuloárban, és találkozott Zsolttal. Ezt a tényt természetesen a fiúk is megerősítették az egyes rádió-beszélgetések során.

 

Látható volt e Peti és Zsolt reggel korán a korner környékén, a kuloár vége felé?

Dutka: A hegymászó-párost utoljára reggel kilenc óra előtt láttam a sarok környékén. Ez után egy időre felhők takarták el a kilátást, majd amikor ismét jobbra fordult az idő, és láthatóvá vált az adott térség, már csak egy hegymászó látszott.

 

Néhányan úgy vélik, hogy Peti már éjszaka kicsúszott és meghalt, bár látni senki nem látta…

Dutka: Nem, biztosan nem. Péter valamikor reggel 9 és 9.30 között zuhant le a kuloárban.

 

Mi a véleményed arról, hogy Niedenbach Ákos, aki soha nem járt expedícióban és a Himalájában sem, följelentette az expedíciót és Lajost foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetésért?

Dutka: Mivel nem ismerem Niedenbach Ákos urat, nem tudom megítélni szakmai rátermettségét és alkalmasságát, hogy ilyen összetett ügyben nyilatkozzon. Abszolút érthetetlen számomra a Kollár úr ellen tett büntető feljelentés. Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy Kollár Lajos úr az expedíciók szervezése során legjobb tudása szerint, lelkiismeretesen járt el. Vezetése alatt a magyar expedíciós hegymászó-csapatok sok sikert értek el. Nem tudom elképzelni, hogy Kollár Lajos úr tudatosan elmulasztott volna valamit vagy tudatosan olyan, rossz döntést hozott volna, amely negatív kihatással lehetett volna az expedíció kimenetelére. A lehetőséget megragadva nyilatkoznék azokról a döntésekről, amelyek alapján az expedíció működött. Kollár Lajos úr nem viselkedett despota vezetőként, aki eltántoríthatatlanul bazírozott volna döntései vagy utasításai betartásán. Minden komoly dologról, az egyes mozzanatokról és az expedíció menetének egészéről is hosszas vitákat folytattunk. Mindannyian mindig nagyon gondosan és felelősségteljesen álltunk hozzá bármilyen problémához, így határozottan nem hárítható át a bűnösség Kollár Lajos úrra. Csapatként működtünk, hoztunk közös döntéseket, és közösen voltunk készek döntéseinkért vállalni a felelősséget is. Legfőképp azonban nagyon jó barátok voltunk és maradunk is örökre. A Kancsendzöngán nagy tragédia játszódott le, amely során öt barátunkat veszítettük el, hiszen nem feledkezhetünk meg a két fiatal serpáról és a dél-koreai hegymászóról sem. Tehát öt barátunkat veszítettük el, s ezt óriási traumaként egész életünkben cipelni fogjuk. Hihetnek nekem, tudom, miről beszélek. A legnagyobb veszteséget azonban természetesen a fiúk családja érzi, hiszen nem tértek haza, s már soha nem is térnek. Éppen ezeknek az embereknek van szükségük – joggal – nyugalomra, hogy az óriási veszteséget legalább részben feldolgozhassák. Tudom, hogy a Kollár Lajos úr ellen tett büntető feljelentés miatt a tragédiával továbbra is tele lesz a magyar média, traumatizálva a közvéleményt, de főképp a legközelebbi hozzátartozókat és barátokat.

A magam részéről megismétlem: a Kancsendzöngán öt barátomat veszítettem el, s ezt a veszteséget sosem fogom tudni feldolgozni.

Azoknak, akik nem tértek vissza a hegyről, kívánom: lelkük találja meg örök nyugalmát; családjuk, közeli barátaik fogadják őszinte részvétemet.

Az interjú eredetije szlovák nyelven:

Dutka: Podľa možností sme všetko urobili pre záchranu našich priateľov

Nasledovné interview bolo vyhotovené na základe rozhovoru, vedenom v Gombaseckom letnom tábore dňa 19. júla 2013. Podujatia sa zúčastnil Lajos Kollár a Jaro Dutka, ktorí hovorili o expedíciách „Maďari na osemtisícovkách sveta“. Kvôli zachovaniu identickosti odpovedí, ktoré pôvodne odzneli v slovenčine, sme pri preklade do textu zasiahli do minimálnej miery.

 

V akom stave ste boli pred tým, ako ste zahájili vrcholový útok na Kančendzongu a aká nálada vládla medzi členmi expedície?

Dutka: Odpoviem najskôr na druhú časť otázky. Nálada bola vynikajúca a veľmi optimistická. My sme si v počas predchádzajúcich týždňov vybudovali tábory  C1, C2, a C3. V C3 sme prespali jednu noc, takže sme boli dobre  aklimatizovaní. Potom prišla dosť dlhá perióda nevhodného, veľmi veterného počasia. Počas tejto periódy sme nemohli pôsobiť na kopci,  a tak sme ju využili na odpočinok  a prípravu  vrcholového útoku. Aj počas tejto  periódy zlého počasia sme sa stále udržiavali  v kondícii dlhými prechádzkami v okolí základného tábora. Zdravotne sme tiež boli v poriadku, akurát ja som tri dni pred  útokom začal pociťovať bolesti hrdla a mal som mierny kašeľ.

 

Aký je Tvoj názor na expedície „Maďari na osemtisícovkách sveta”, najmä čo sa týka ich organizovanosti a výsledkov?

Dutka: Osobne som sa zúčastnil na dvoch expedíciách, ale samozrejme som v rámci možností sledoval aj expedície, na ktorých som sa nezúčastnil osobne. Podľa môjho názoru boli organizované na štandardne dobrej  úrovni a svedčí o tom aj vysoká úspešnosť expedícií. O výsledkoch expedícií asi netreba veľa hovoriť. Najmä v Maďarsku sú chronicky známe, Zsolt  mal vylezených 9 osemtisícových vrcholov a to hovorí za všetko. Pre zachovanie a dodržanie vysokej športovej úrovne Maďari organizovali svoje expedície bez použitia prídavného kyslíka a nevyužívali pomoc výškových šerpov. Myslím, že boli  a sú na to právom hrdí.

 

Prebehol podľa Teba vrcholový útok – i napriek tomu, že trval dlhšie, než zvyčajne – v poriadku? Vyskytlo sa niečo, čo by si mohol označiť ako neobvyklé?

Dutka: Vrcholový útok prebiehal vo veľmi dobrom počasí. Ako príklad by som uviedol hlavne to, že na  vrchole, teda vo výške takmer 8600 metrov, bola teplota len pár stupňov pod -20 stupňov a aj vietor bol na tú výšku veľmi slabý. To sú podmienky pre takúto výšku naozaj mimoriadne dobré. Je to dobre vidieť na vrcholových fotkách, skrátka počasie bolo takmer ideálne. Dĺžka vrcholového útoku smerom na vrchol (takmer 24 hodín) bola zapríčinená skutočnosťou, že súčasne s útokom prebiehalo aj zaistenie strmých úsekov fixnými lanami. Toto robili na základe dohody o spolupráci šerpovia. Obaja maďarskí horolezci boli vo veľmi dobrej fyzickej aj mentálnej kondícii takže ani z tohto pohľadu niet čo vrcholovému útoku vytknúť.

 

Ako a v akých časových intervaloch prebiehala komunikácia medzi dvomi lezcami a základným táborom?

Dutka: Každú 1-2 hodiny, nedá sa to povedať presne, chlapci sa ozvali vždy keď boli na pohodlnom a bezpečnom mieste. Pre dobrú komunikáciu  a možnosť spojenia bola rádiostanica v základnom tábore  vždy zapnutá na príjme a veľmi starostlivo nabíjaná aby nemohli nastať problémy s komunikáciou. Chlapci mali svoje vysielačky vždy vypnuté a zapínali ich iba počas rádiovej relácie. Je to  bežná prax, treba si uvedomiť, že horolezec pôsobiaci  v horných táboroch musí vysielačku vypínať aby šetril energiu v baterkách.

 

Mohol by si niekoľkými vetami opísať, čo sa udialo bezprostredne po tom, ako Zsolt a Péter dosiahli vrchol? 

Dutka: Ohlásili sa nám vysielačkou a bola to veľmi radostná správa. Povedali, že sú v poriadku  a po urobení pár fotiek ihneď začnú zostupovať.

 

Čo ste urobili večer o ôsmej, keď ste sa od Zsolta dozvedeli, že má problémy?

Dutka: Okamžite sme sa pokúsili skontaktovať s Petrom, ale aj s ostatnými horolezcami zostupujúcimi z vrcholu. Robili sme to pomocou našej vysielačky, ale aj pomocou kórejskej a tiež rádiostanice Carlosa Soriu. Ďalej sme sa pokúšali kontaktovať pomocou satelitného telefónu, ale bohužiaľ všetci horolezci zostupujúci z vrcholu mali rádiostanice aj telefóny kvôli šetreniu batérií vypnuté. Toto prebiehalo do hlbokej noci.

 

Ako prebehlo pokračovanie ráno o pol šiestej?

Dutka: Ráno ešte pred šiestou sme opäť išli do tábora Carlosa Soriu. Pokúšali sme sa kontaktovať niekoho v C4, ale to sa nám aj napriek mnohým pokusom nepodarilo. Podarilo sa nám skontaktovať s Carlos  Martinéz Garsia, to bol lekár v tíme Carlosa Soriu. Ten bol v tom čase v C3. Sľúbil nám , že aj on sa bude pokúšať kontaktovať niekoho v C4 a organizovať kroky, ktoré by viedli k pomoci našim horolezcom. V C4 bola okrem iných horolezcov aj pani lekárka z talianskeho tímu. V tom čase som sa aj ja osobne rozprával cez rádiostanicu zo Zsoltom. Povedal som mu, že v C4 ešte všetci spia  a nie je možné sa s niekým skontaktovať. Zsolt mi povedal, že aj napriek noci strávenej mimo tábora sa cíti dobre, a že je pripravený pomaly zostupovať smerom k C4.

 

Čo ste urobili, aby dvom lezcom bola poskytnutá okamžitá pomoc či záchrana? Urobili ste všetko, čo v tej chvíli bolo možné? Aký je Tvoj názor na možnosti záchrany horolezcov v Himalájach vo výškach nad 8000 metrov?

Dutka: Odpoviem najskôr na druhú časť otázky. Možnosti záchrany vo výške nad 8000 metrov sú vždy a je nekompromisnou povinnosťou všetkých sa o záchranu svojho kamaráta pokúsiť. Pomoc v horách, a mám na mysli aj vo výškach nad 8000 metrov, je jedna zo základných etických hodnôt, na ktorých je filozofia horolezectva postavená. Na druhej strane treba povedať, že pomoc vo vysokých výškach je vždy veľmi  ťažká  a vždy je veľmi limitovaná danou situáciou. Na Kanchendzonge nastala situácia, že v táboroch C3 a C4 boli iba horolezci, ktorí  sa vracali z vrcholu. Všetci mali za sebou náročný, dlhý  a veľmi vysiľujúci výstup z C4 na vrchol  a späť do C4. Takže všetci boli nepredstaviteľne unavení. V C3 alebo C4 nebol žiaden tím, ktorý by sa na výstup na vrchol ešte iba pripravoval  a nebol by unavený. Takýto tím by disponoval dostatkom energie, ktorá bola potrebná na záchrannú akciu. Ďalšia vec, ktorá v tomto prípade ovplyvnila priebeh potenciálnej záchrany bol fakt, že už v noci sa kuloárom zrútili a zabili ďalší traja horolezci. Takáto tragédia výrazne ovplyvní psychiku horolezcov v danom priestore. Po takejto tragickej udalosti je naozaj veľký problém niekoho motivovať aby sa vrátil dohora pomáhať a zachraňovať. Treba si uvedomiť, že každý člen záchranného tímu je pri záchrane v takto extrémnej výške vystavený veľkému nebezpečiu ohrozujúcemu jeho vlastný život. Ešte som nehovoril o časovej náročnosti takejto záchrannej akcie. Laici si neuvedomujú, že záchrana vo veľkej výške je aj časovo veľmi náročná. Helikoptéra sa vo výške zhruba nad 6500 metrov nedá použiť pre riedky vzduch. Cesta aj odpočinutému  a neunavenému záchrannému tímu zo základného tábora do výšky  zhruba 8300 metrov by trvala  najmenej  3 dni, možno aj viac. Skrátka ľudské sily sú v takýchto výškach veľmi limitované.

A či sme urobili maximum pre záchranu? Áno!!! Urobili sme všetko, čo bolo v ľudských možnostiach.  Okrem pokusov kontaktovať ľudí v horných táboroch so snahou o zorganizovanie záchrany našich kamarátov aj za pomoci prísľubu veľmi vysokej finančnej odmeny. Pomocou satelitného telefónu  sme kontaktovali Mingmu Sherpu, riaditeľa agentúry a požiadali sme ho o pomoc. Mingma Sherpa nám sľúbil, že urobí všetko preto, aby v oblasti Everestu, kde sa práve v tej chvíli nachádzal, zorganizoval záchranný tím šerpov, ktorí nebudú unavení a budú schopní pomôcť našim horolezcom. Chcel ich doviezť pomocou helikoptéry a vysadiť ich v C2, aby ušetrili čas a energiu. Bohužiaľ ani tento pokus o záchranu sa nepodaril.

 

Aké podmienky vládli v tom čase na vrchu?

Dutka: O tom som už písal v tretej odpovedi, bolo veľmi dobré počasie a aj predpoveď počasia na nasledujúce 2-3 dni bola veľmi priaznivá.

 

Podľa Tvojho názoru a zistení mohlo sa stať, že Peter pomáhal Zsoltovi?

Dutka: Áno!!! Jednoznačne áno. Peter si v určitej fáze zostupu uvedomil, že Zsolt nezostupuje a začal sa vracať smerom k vrcholu. Potvrdil mi to v rozhovore  aj Mingma, ktorý sa vracal z vrcholu a Petra stretol. (To nie je ten istý Mingma, ktorý nám prisľúbil  leteckú záchranu.) Peter sa  ešte v noci vrátil hore kuloárom  a stretol sa zo Zsoltom. Tento fakt samozrejme potvrdili aj naši chlapci v jednotlivých rádioreláciách.

 

Videli ste Petra a Zsolta skoro ráno v okolí rohu (korner), na konci kuloáru?

Dutka: Dvojicu našich horolezcov som posledný krát videl ráno pred deviatou v oblasti rohu. Potom sa na nejaký čas výhľad zatiahol oblakmi  a keď sa  opäť vyčasilo a zo základného tábora opäť bolo vidno daný priestor, bolo vidieť už iba jedného horolezca.

 

Niekoľký sa domnievajú, že Peter ešte v noci spadol a zomrel, hoci nikto to nevidel. Aký je na to Tvoj názor?

Dutka: Nie, to určite nie. Peter sa zrútil dolu kuloárom niekedy v čase medzi 9-9.30 hod. ráno.

 

 

Aký je Tvoj názor na to, že Ákos Neidenbach, ktorý sa nikdy žiadnej expedície nezúčastnil a nebol v Himalájach, podal trestné oznámenie na expedíciu a na Lajosa kvôli ohrozeniu z nedbanlivosti pri výkone povolania?

Dutka: Nepoznám pána Ákos Neidenbacha, takže  neviem posúdiť jeho odbornú zdatnosť a spôsobilosť sa k takto zložitej veci vyjadrovať. Podanie trestného oznámenia na pána Kollára je pre mňa absolútne nepochopiteľné.  Som skalopevne presvedčený, že pán Kollár Lajoš pri organizovaní expedícií robil všetko podľa najlepšieho vedomia a svedomia. Pod jeho vedením dosiahli maďarské expedičné  horolezecké tímy veľa úspechov. Neviem si prestaviť, že by  pán Kollár Lajoš vedome niečo zanedbal alebo by vedome prijal zlé rozhodnutie, ktoré by mohlo mať negatívny vplyv na priebeh expedície. Pri tejto príležitosti sa ešte vyjadrím o prijímaní  jednotlivých rozhodnutí, podľa ktorých expedícia fungovala.  Pán Kollár Lajoš nebol despotický líder, ktorý by neoblomne bazíroval na dodržiavaní  jeho rozhodnutí alebo príkazov. O všetkých vážnych veciach, o jednotlivých postupoch a aj o celkovom behu expedície sme viedli dlhé diskusie. Vždy sme všetci veľmi starostlivo a zodpovedne pristupovali k riešeniu akéhokoľvek problému,  a tak sa rozhodne nedá klásť vina len na plecia pána Kollára Lajoša. Pôsobili sme tam ako jeden tím, spoločne sme rozhodovali a spoločne sme boli pripravení niesť za naše rozhodnutia  zodpovednosť.  Hlavne sme ale  boli  a navždy aj ostaneme veľmi dobrí kamaráti. Na Kanchendzonge sa stala veľká tragédia a my sme stratili  piatich kamarátov, lebo netreba zabúdať ani na dvoch mladých šerpov  a horolezca z Južnej Kórei. Skrátka stratili sme päť kamarátov a toto si už navždy budeme niesť ako obrovskú traumu celým životom. Môžete mi veriť, že viem o čom hovorím.  Najväčšiu stratu ale samozrejme pociťujú rodiny chlapcov, ktorí sa domov nevrátili a už sa nikdy nevrátia. Práve títo ľudia potrebujú a právom si zaslúžia pokoj, aby sa s touto obrovskou stratou mohli aspoň čiastočne vyrovnať. Viem, že vďaka podaniu  trestného oznámenia na pána Kollára  Lajoša bude táto tragédia aj naďalej plniť maďarské médiá a traumatizovať tak verejnosť, ale hlavne najbližších  rodinných príslušníkov  a blízkych kamarátov.

Za seba už nakoniec len zopakujem, že na Kanchendzonge som stratil päť kamarátov a s touto stratou sa nikdy nevyrovnám.

Dušiam chlapcov, ktorí sa  z  kopca nevrátili prajem, aby našli večný pokoj, rodinám  a blízkym priateľom prajem úprimnú sústrasť.

Reblog!   |   Tovább >>>
Komment 0 | Reblog! 0 |

Erőss Zsoltra emlékezik a Nanga Parbatot megmászó Török Zsolt

Címkék: Erőss Zsolt, Török Zsolt

Török Zsolt

A Nanga Parbat 8125 méteres csúcsának megmászása után az alaptáborban interjút adó erdélyi magyar hegymászó első mondatával Erőss Zsoltra emlékezik. A 4bakancs.com hegymászó portálnak elmondta, hogy ismerték személyesen egymást és eltűnésüknek híre már az expedíció indulása előtt ismerté vált számára. A hír nagyon megviselte és igen rossz előjelnek tekintette.

A teljes interjú itt hallgatható meg.

Az elmúlt napok fáradalmai kapcsán Török kiemelte: nem volt nehezebb, mint amire számítottak, csak maga a mászás nagyon nehéz és hosszú. A Nanga Parbat a világon a legnagyobb szintkülönbségű csúcs, 4.500 métert kell mászni az alaptáborból, míg más nyolcezer méter feletti csúcsoknál ez csak 2.500-3.000 méter.

A nyolcezer méter feletti csúcsoknál megszokott 2-3 táborral szemben itt 7 tábor kellet építeniük, ami ugyancsak rengeteg energiájukba került. Nagyon sok felszerelést kellett felvinni, kiépíteni az utat. „Senki más nem volt a hegyen, csak mi. Igazi klasszikus kis expedíció volt, nagy eredménnyel, nem volt külső segítségünk" – összegezte a hegymászó.

Komoly mászóteljesítmény jelent, amit a Török Zsolt által vezetett Nanga Parbat 2013 expedíció véghezvitt, mert ezen az útvonalon - Rupal oldal, Schell útvonal - még nem járt sikerrel sem magyar, sem román hegymászó. Két román expedíció tett kísérletet korábban, sikertelenül, magyar expedíció pedig még nem is próbálkozott. A csúcsra feljutni a magyar expedíciók közül is csak Erőss Zsoltnak sikerült 1999-ben, aki a hegy másik felén, a Diamir oldalon új variánst mászott. Ráadásul az idei szezonban ők az egyetlenek, akiknek sikerült a csúcsra állni: a Diamir oldali alaptáborból a terrorista támadás miatt a pakisztáni hatóságok mindenkit leparancsoltak a hegyről és az alaptábort lezárták, a Rupal oldalin pedig csak ő expedíciójuk próbálkozott.

A Nanga Parbat 8.125 m-es magasságával a kilencedik legmagasabb hegycsúcs a világon, a Himalájában, Pakisztán és Kasmír határán fekszik. A Rupal oldal a hegy legnagyobb, legnehezebb, legtechnikásabb oldala, ennek megmászása nemzetközi viszonylatban is komoly teljesítmény.

A “Magyarok a világ nyolcezresein" expedíciókhoz hasonlóan ők is az alpesi tiszta mászást preferálják: nem használnak oxigén palackot, nem veszik igénybe serpák segítségét, sőt fix köteleket sem: mindent ők maguk cipelnek fel és rögzítenek.

A teljes interjú itt hallgatható meg.

Reblog!   |   Tovább >>>
Komment 0 | Reblog! 0 |

Erőss Zsolt emléktábla avatás

Címkék: Erőss Zsolt, Sterczer Hilda, Kollár Lajos, emléktábla

Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye, Kollár Lajos a "Magyarok a világ nyolcezresein" expedíciósorozat vezetője valamint több mint ötven hegymászó és tisztelő jelenlétében 2013. július 6-án emléktáblát avattak Erőss Zsoltra emlékezve a Bákás-szorosban lévő Oltár-kő tetején. 

Wass Albert Üzenet haza című versének elszavalása után Domokos Jenő evangélikus lelkész tartott igehirdetést és emlékezett meg Erőss Zsoltról és Kiss Péterről.

A megemlékezés szövege a képek alatt elolvasható.


Igehirdetés Erőss Zsolt az Oltárkőn elhelyezett emléktáblájának leleplezése alkalmából

2Tim 4, 7-8

A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr az igaz bíró ama napon. De nem csak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. Ámen.

Kedves barátaim. Az élet életveszélyes, mégpedig annyira, hogy a földi életbe mindenki belehal.

Ezen sajnos nem tudunk változtatni. Azon viszont igen, hogy hogyan halunk bele ebbe az életveszélyes dologba, az életbe.

Idén január első hetében, egy istentisztelet sorozatot állítottam össze hegymászótanfolyam témával és a következő pontokat jegyeztem fel magamnak vázlatként az utolsó alkalomra:

Téma: hegymászó balesetek

Ige: Mózes a Sínai hegynél, a 10 parancsolat, a két kőtábla története, Mózesnek is fel kellett mászni a hegyre.

Elmondandó gondolatok: Erőss Zsolt története, hétköznapi életben történő balesetek tragédiák, esetleg lavinák.

Nagyjából fél évvel ezelőtt, amikor arra a vasárnapra tűztem ki ezt a témát, hegymászóbalesetek, amely Zsolt halálát követte, nem gondoltam volna, hogy ez a téma ennyire aktuális lesz. Akkor arra gondoltam, hogy majd mesélek Zsolt balesetéről, amikor elvesztette az egyik lábát és arról, hogy hogyan állt ismét talpra és ment vissza a hegyekbe. És arra gondoltam, hogy ez nagyon jó hasonlat lesz majd arra, hogy a saját hétköznapi életünkben is történnek balesetek, tragédiák, de a hegymászó, vagyis az Istenbe hívő ember kap elegendő erőt ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére. És szép zárása lesz ez a sorozatnak, megtanultunk hegyet mászni, megtanultunk hívő emberré válni, Isten pedig megsegít ezen az életúton.

Ez így is van, azonban Erőss Zsolt ma halott. Erőss Zsolt és Kiss Péter elérték a Kancsendzönga 8586 m magas csúcsát több mint 24 órás mászás után. Lefele jövet viszont Zsolt nagyon kimerült és sem ő, sem Kiss Péter nem érték el a legfelső négyes tábort. Eltűntnek nyilvánították őket, ez abban a magasságban azt jelenti, hogy meghaltak.

A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr az igaz bíró ama napon. De nem csak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.

Az élet olyan életveszélyes, hogy abba mindannyian belehalunk. Ki ágyban, párnák közt, ki betegségben, rákban, szívinfarktusban, ki autóbalesetben, ki természeti katasztrófában, ki végső elgyengülésben, ki nagy magasságban megfagyva vagy szakadékba zuhanva.

Az élet életveszélyes, mindenki belehal a földi életbe, de nem mindegy, hogy ezt a nemes harcot, ezt a futást, az életet hogyan éljük…

Ami megmarad, azok az emlékek.

És mivel, amikor eltávozik közülünk valaki, akkor saját magunkat siratjuk és a közös emlékeinket, hadd meséljek el én is egyet-kettőt, amikor most saját magamat és Zsolttal közös emlékeimet siratom.

Siratok egy füttyszót.

A Retyezát hegységben voltunk téli táborban a Gentiana menedékházban. Utolsó előtti nap ketten átmentünk a gerinc túloldalára a Bucura tó melletti menedékhelyre, hogy ott éjszakázzunk. Zsolt és a többi táborlakó a menedékházban maradt.

Éjszaka nagyon elromlott az idő, nagy vihar kerekedett és felhő lepte be az egész környéket. Reggel is tartott ez az idő, de útnak kellett indulnunk, mert aznap vége volt a tábornak és mindenki indult haza. A nagy ködben és viharban eltévedtünk. Visszamenni a menhelyhez már nem lehetett, a szél befújta a nyomainkat és nem találtuk volna meg olyan látási viszonyok között a kunyhót. Csak előre lehetett menni, az eddigi irányt tartva…de merre. Ekkor szólalt meg az a bizonyos fütty. Zsoltnak a füttye. Elénk jött, várt a gerinc alatt, tudta nem lesz könnyű ebben az időben átkelni a gerincen. És ha a nagy fehér ködben az ember nem is lát, de a fütty hallatszik és irányt mutat. (A következő hónapban összeszedtem összegyűjtött pénzem és vettem egy GPS-t.)

Siratok egy beszélgetést Zsolt betegágyán.

Vagyis nem volt beteg, csak akkoriban amputálták a lábát. Végignéztem ahogyan a riporterek sorakoznak szobája ajtajánál és értetlenkedve kérdezik, hogy miért döntött úgy, hogy vágják le a lábát. Zsolt hiába magyarázta, hogy így fog tudni majd ismét teljes életet élni, így fog tudni visszatérni a hegyekbe, máskép csak bicebóca, sánta maradna és egyébként is az élet értelmét nem a testi alkatrészeink határozzák meg, hanem a belső értékek. De a riporterek leragadtak a fizikai, a testi értékeknél.

Siratok egy mászást, itt ezen a helyen a Békási szorosban, az Oltárkő megmászását.

Miután megmásztuk a szikla utat (Keleti gerinc) és a fal aljától az autóhoz gyalogoltunk kissé viccesen jegyezte meg Zsolt miközben egy patakon kellett átkeljünk. Na látod, ezzel a műlábammal ezt nem tudom megtenni, hogy kövekről kövekre ugráljak és úgy keljek át a vízen…de legalább nem szorít többé a mászócipő.

Emlékek, ezek maradnak meg nekünk azokról, akik eltávoztak. És az fáj, hogy az emlékünknek már nincs meg a földi párja.

De vajon ha majd mi is belehalunk a földi életbe, ha befejezzük futásunkat, milyen momentumok, milyen emlékek maradnak meg a hátramaradottakban? Vagy talán még fontosabb, milyen emlékek jutnak eszébe majd az Istennek, amikor meg kell majd állanunk az ő színe előtt.

Eszébe tud-e majd jutni az Istennek, hogy a hitet megtartottam.

A hegymászó életben ki vagy téve különböző veszélyeknek. Van esély arra, hogy balesetet szenvedj. Ott van például Zsolték esetében a nagy magasságban lévő oxigénhiányos levegő, amely egy helyben ülve is folyamatosan emészti fel a mászó szervezetét. Ott van télen a lavinaveszély, vagy a kőomlás veszélye, ott van a hirtelen időjárás változás veszélye, ott van egy óvatlan lépés és az egyensúly elvesztésének veszélye. Ezek mind a hegyek reális, meglévő veszélyei, amelyeket el lehet kerülni, ha nem megyünk oda.

De vajon így elkerüljük a veszélyt?

Véleményem az, hogy a hétköznapi életnek is megvannak a hasonló rizikófaktorral rendelkező veszélyei, csak ezeket megszoktuk és könnyebben elfogadjuk.

Aki már be mer ülni egy autóba, legalább olyan veszélyben van, mint hegyi környezetben. De ott van annak a veszélye is, hogy sétálsz a járdán és elcsap egy autó. Vagy lehet inkább nem is mész ki a házból bezárkózol és jól elhízva lassan adja fel a szíved a szolgálatot nem az oxigénhiányos környezet miatt, hanem a „táplálékdús” környezet miatt.

Én úgy gondolom, hogy a keresztyén élet, a hitben való élet is ugyanilyen veszélyes. Pontosan ezért merek párhuzamot húzni közte és a hegymászó élet között.

Ott van az óriási veszélye annak, hogy bűnt követsz el. És ez folyamatosan kísért. A bűnnek pedig hasonlóak a következményei, mint a hegymászó baleseteknek…végső soron a halál. De már nem a földi halál, hanem a kárhozat.

Az élet veszélyes, ezek a veszélyek folyton ott leselkednek ránk, de nem mindegy, hogy hogyan élünk ezen veszélyek közepette. És nem mindegy, hogy mire emlékeznek majd, ha eljön a végső veszély pillanata.

Ha arra emlékszik Isten, hogy a nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, akkor életünket megmentettük az örök életre, ahol már nincsenek földi veszélyek. Ámen.

2013. július 6.

Domokos Jenő

evangélikus lelkész

Zajzon

Reblog!   |   Tovább >>>
Komment 0 | Reblog! 0 |

Kancsendzönga 8586m

Főtámogatók

 

 

 

Naptár

Feedek

Blog ajánló

bazsoo
Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.